A tenger zafírkék színe szinte egybeolvadt az égbolttal, melyen egyetlen felhőt sem lehetett látni – mindent magába ölelt a nagy kékség. Egyedül állva a fedélzeten, melynek uralkodó díszítő színei szintén a kék különböző árnyalatai voltak – enciánszínre festett korlát, a mozaikpadló, mely tengervízben ugrándozó, szürkés hátú delfineket ábrázolt, vagy a fal égszínkék csempéje – a lánynak úgy tűnt, mintha egy végtelenül nagy kék gömb belsejében állna. Egy kék tér tárult elé a maga óriás fenségében, és végtelenségében. Különös félelmet és hatalmas csodálatot érzett, mely egyszerre volt ijesztő, és hátborzongatóan gyönyörűséges. Benne volt ebben az érzésben az az iszonyat, mint amikor lidérces álmaiban egy zuhatag fölött lebegett, melynek se magassága, se mélysége, se kezdete, se vége, se hossza, se szélessége nem volt, s bármerre nézett, csak a végtelenbe hulló vizet látta. Sokszor gondolt arra az ilyen álmok után, hogy ugyanezt érezné, ha egyszer egyes-egyedül egy kis mentőcsónakban hányódna odakünn a nyílt tengeren, s nem látna mást maga körül, csak az eget, és a vizet. A legfurcsább pedig az volt az egészben, hogy bár borzadással töltötte el ez a gondolat, vágyott rá, hogy egyszer a valóságban is átélje. Mert ebben az érzésben benne volt ugyanakkor valami határtalanul felemelő megfoghatatlan elfogódottság, hogy milyen kicsi és jelentéktelen parány csupán, de mégis része lehet ennek a nagyszerű egésznek, melyet világegyetemnek hívnak.
